A fogantató végtelenség
Lázálmaimból ébredek,
fogad egy lágy hegedűszólam.
Képed oszlatja reggelem,
ahogy az álmosságot rólam.
Vakmerő volt a képzelet,
veled egy édenkertben voltam,
kápráztatott a szédület,
mint sose még puszta valómban.
Ring a hajnalfény a fákon,
szökik a csend, mint az álom,
s édes mérgét teregeti szét.
Ahogy e hajnal mámorában
az élet ízű, kóbor áram,
a fogantató végtelenség.
Győr, 1991. augusztus 19.