A nyár tűzaranyában
Márványhűs ég alatt kószál a bánat,
lehajtja nehéz, szomorú fejét,
visszanyúlna a múltba még utánad,
de semmi jót tőled már nem remél.
Megkeresi azt az utolsó órát,
a nyári rétet, kalászos mezőt,
hol utoljára szerelmet hazudtál
ahogy szoktad előtte, azelőtt:
Száradt a zöld a tájon, mint a láva,
a nap kénsárga lángja forrva lobogott,
mérget kevert a nyár tűzaranyába,
aranyozott, mindent fénnyé avatott.
Jajokat űzött a fogócskázó szél,
visszalopva egy percre a szépet,
szemedbe néztem, s te szemembe néztél,
s reánk a semmi távola nézett.
Győr, 2011. május 19.