Gyöngyhimnusz

Az vagy nekem

Szonettkoszorú

1.
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
Mint eső és fény a lombnak, a zöldnek,
Mint júliusi játszadozó szél,
Mely enyhet ad a tikkadozó földnek,
Te vagy nekem a lét és létezés,
Köszönet érte a Teremtő Bölcsnek,
Az Úrnak e lét szigettengerén,
A Minden feletti Egyetlen Egynek,
Ki az egész nagy végtelen ura,
Ki óvón teszi a világra kezét,
Ki vigyáz a Lét őrtornyaira,
Te vagy nekem az élet, a menedék.
     Te vagy szüksége a szomjazó rögnek,
     S tavaszi zápor fűszere a földnek.

2.
S tavaszi zápor fűszere a földnek,
Melytől ittasul, éled a remény,
Frissül a lomb, s lesz egyre, egyre zöldebb,
Mitől éled a kedv, a szenvedély.
Mely élteti a tápláló erőket,
Az embert, az állatot, a növényt,
Feléleszti a méla tespedőket,
Irányt mutat, mert Ő maga a fény.
Ő az út a célig és maga a cél,
A jog, morál, mely mindennél nagyobb,
A szabályok, parancsok, a kész igék,
S a tettre serkentő gondolatok.
     Tetőled kapja az értelmét a lét,
      Lelkem miattad örök harcban él.

3.
Lelkem miattad örök harcban él,
Lélek-törvények bénítják, tolongják,
Póklábú percek, feledtető, mély
Terek rácsain szorult szívigazság.
Lélekcsodákat bénító féltés,
Titkok függvénye teríti rám fátylát,
Eredendő bűn szülte kísértés,
Amelyen át a képzelet csodát lát.
Ítéletek törvényszéke vagyok,
Embereké, kik ítélkezni mertek,
Magamba nézek, ahol csillagok
fényeibe homályosul a vak tett.
     Szorong a lélek, s mint gyönge nád tör meg,
     Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.

4.
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg,
Vívja folytonos harcát a lelkem,
Míg a büszkeség akarata dől meg,
Mely azt mondja, nem szabad szeretnem.
Megjelensz újra és újra előttem,
Felzokog az elfojtott szerelem,
Nem vagy… minden értelmetlen, erőtlen,
Csak ábrándjaim játszanak velem.
Küldözik egyre lázas sugaraik,
Rajtuk át gyémántmezőkre látok,
Fojtott erők kínálják gyönyöreik,
Mélyek, mint a Mariana-árok.
     Még akkor is, ha minden már csak emlék,
     Csupa fény és boldogság büszke elmém.

5.
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Jajdul a hajnal, rám mordul az est,
Időd kevés, vár a léttelen nemlét,
Mely igyekszik feléd, már jönni kezd.
S felvillan az arcod ma is, mint nemrég,
Zavar e megszokás, olyan groteszk,
Bárhogy kergetem, űzöm,… csak lehetnék
Szád, melyet most lopva csókol e perc,
És suttogja a vágy, hogy nincs menekvés,
Érzem hogy egyre nehezebb,
Erőtlen az akarat, a cselekvés
Csak fellobogó, furcsa szédület.
     Zokog az emlék, szorong reszketeg,
     Majd fél: az idő ellop, eltemet;

6.
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
S nem tud sehogy belenyugodni az ész,
Félő, az önzés lebír engemet,
Már mutatja is az ittléte jelét.
A kitartás elerőtlenedett,
Lássuk, kit győz le, ki, és hányféleképp?
- Azért vagyok, hogy megfékezzelek,-
Szólt át a szívemen keményen az ész.
Valami létrejön és vége lesz,
Sápad a fény is, ha zsarátja kiég,
Kicsit hullámzik, úszik testtelen
Mindkettőnk vágya, de egymáshoz nem ér.
     Mért nem tehetem, mit tenni szeretnék?
     Csak az enyém légy, néha azt szeretném.

7.
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Hogy csak nekem add minden percedet,
Mi ez az önzés, kémia, gyengeség,
Egyszerűen maga a szerelem?
Hazárd játék ez, folytonos vágy, remény,
Sosem gyógyul ki belőle szívem,
Mint foglyára, nem zárja rám börtönét
Szerelmed, mely egyetlen fűszerem.
Csak téged mintáz a vágy, a képzelet,
Csupa őrület e gejzírliget,
Amely elérni vágyja a végtelent,
És nem sejti, más kezdődik, a csend.
     Vágyom, egyszer tán magába temet,
     Majd hogy a világ lássa kincsemet.

8.
Majd hogy a világ lássa kincsemet,
Burkolom magam édes illatodba,
Hűen őrzi szívünk e fényjelet,
Míg tűzrózsát nem hajt a vágy lobogva.
Addig kell szépség, vágy, amíg lehet,
Hát törjön a felszínre fel, buzogva,
Valahogy úgy, mint tengerbe a csend
Vesszünk bele a győztes áramokba!
Mit tehetnék? Hogyha rád gondolok,
Minden akarat csak tefeléd mutat,
Egyéb szükségletek csak dadogók,
Milyen zavarok állhatják útjukat?
     Ha nem vagy, szomorú vagyok, letört,
     Arcod varázsa csordultig betölt.

9.
Arcod varázsa csordultig betölt,
Már réges-régen magamba zártalak,
Te uralkodsz az uralmam fölött,
Kit nem tudtam feledni sok év alatt.
A gyötrelmeim vággyá bűvölöd,
S közben úgy vonsz körém ellened falat,
Hogy a büszkeség lesz a bűvköröm,
Közben a vágy némán csak érted marat.
Majd a féltékenység kényszere tép,
Hogy nincs köze hozzád, nem lehet másnak,
De hát nem vagy itt! Hogy volnál elég?
S azt mondtad: nekem rendelt Isten társnak!
     Eddig a vágy, s az álom ringatott,
     S egy pillantásodért is sorvadok.

10.
S egy pillantásodért is sorvadok,
A szemed vágyó ragyogása éget,
S csak álmaim ölelik alakod,
Mert nem tudlak sehogy elérni téged.
Feléd a muszáj akarat sodor,
Talán italunkba kevertél mérget,
Valahol máshol, jobb helyen bolyongsz,
Hogy örök vágy maradhassál nékem.
A felettes szükség cellámba zár,
Egymás rabjai vagyunk közös sorsban,
Hol csak egy kiút marad, a halál,
Már nem találunk vissza önmagunkban.
     Téged lát a vágy, ha alakot ölt,
     Nincs más, nem is akarok más gyönyört.

11.
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Hisz felfedezlek minden mozdulatban,
Ha tetőt ráz, ha körülvesz a csönd,
Ha levél zizzen, ha szikratűz pattan.
Vetélt lét dereng körül és kitölt,
Képzelet alkot, vágy vagy, olthatatlan,
Honnan teremted földmélyi erőd,
Konokul hallgatsz szigorú magadban.
A lét nekem tüzeddel világít,
Képzeletem valóvá cicomázza,
Nem csinál mást, mint keserít, ámít,
Csak a nincs lakik a néptelen házban.
     Mégsem akar mást, annyira konok,
     Csak amit tőled kaptam, s még kapok.

12.
Csak amit tőled kaptam, s még kapok,
Várakozása sugárzik arcomon,
Mint láthatatlan szétbomló atom,
Fénylik fel harcokon, hiányokon.
A lélek lángja fázósan vacog,
Magában reszket, folyton mocorog,
Közben kínlódva, fájva felsajog,
Mint finom havat szitáló ág-bogok.
A képzelet, mint központi elem,
Teremti tovább áttetsző csodáit,
Fényköröket alkot a jelrendszeren,
Melyen arcod, mint glória világít.
     Csak téged hív, téged akar nagyon,
     Koldus-szegény, királyi gazdagon.

13.
Koldus-szegény, királyi gazdagon,
Lét előtti tüzet bűvöl a gyönyör,
Porcikám leszel, vágyott italom,
de az idő vár és szüntelen gyötör.
Mint nyári délben vágyott fuvalom,
Oly jól esik a képzet a tűzködön,
A kép repül tovább a titkokon,
Csendlavinákon száll,ahogy bűvölöm.
Keresi a tűnt, fogható magot,
A megszülető élet szédületét,
Vágyakon remeg, képzelt lángokon,
Nem ér lelkedig az izzó fénysötét.
     Csak átsugárzik, fáj még, felsajog,
     részeg vagyok és mindig szomjazom.

14.
Részeg vagyok és mindig szomjazom,
Nem költözöl ki már a tudatomból,
Elszunnyadt, nincs sehol az irgalom,
Az örökké várás mindent lerombol.
Az elvetélt lét feszeng csupaszon,
A születni vágyás gyönyöre tombol,
Hozzád vágyik soha szabadulón
A nemlétté kövült örök fájdalom.
Egyszerre tör rá nappal és sötét,
Az akaratok feszítik szűk terét
A létnek, elképzelve közegét
A végnek, a soha nem érkezésnek.
     Az álmokra rég valót festenék,
     Az vagy nekem, mi testnek a kenyér.

15.

Mesterszonett
Shakespeare: 75. szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
S tavaszi zápor fűszere a földnek,
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt,
S egy pillantásodért is sorvadok,
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam, s még kapok.
     Koldus-szegény királyi gazdagon,
     Részeg vagyok és mindig szomjazom.

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat