Gyöngyhimnusz

Félek. A délutánon csüggedt, mélabús ború,
az égbolt, mint a halott szája tátva,
a szívem, mint síró hercegnő, szomorú
palotája árnyán magába zárva.

Félek. Fáradt vagyok, gyenge, bánatos,
el-elnézem homályló tükörképem,
(beteg szememre nem jön álom,
látom, mintha csillagom hullna az égen.)

Minta szemem a mindenség szeme lenne,
számból kiált a végtelen sikolya,
a föld panaszát suttogja fülembe,
melynek magába hullva hal el a szava.

Fáj az univerzum néma agóniája,
az értelmetlenség ólmos, zord halálba mar,
a fénynélküliség léttelen homálya,
a földre, az égre fekete gyümölcsöt harap.

És nem látja az élő, semmibe veszi,
ködökbe tévednek a hajók ezrei,
törött csillagok fényét, pincék mélyei nyeli.

Haldoklik a világ, pusztul, életteli teli.